És akkor ismét a rossz oldalán van megfogva a dolog, habár a szerző már jó irányba tart. Azt kellene megérteni, hogy mindig a mondanivaló a származtatott dolog. Nem a szemantikához rendelünk megjelenést, hanem a megjelenésből szűrjük le a jelentést, és itt bukik el a HTML és XML, mint objektumleíró nyelvek: mert itt nem egy szerkezetet kellene felépíteni, hanem egy meglévő szerkezetet felcímkézni.
Az XML köszöni szépen tökélesen jó mint objektumleíró nyelv (lásd: berkley xmldb). Ahol az XML-t arra használják ami, ott nem is több mint az amire alkották.
Ja kérem, jól van, legyen objektumleíró nyelv, bár tegyük hozzá, hogy a gyermekek és tulajdonságok léte nem pont erre vall, legalábbis bizonytalanságot szül, emellett irtó terjengős. Csak akkor miért akarjuk leírónyelvként használni? És hogy viszonyul mindehhez a szókimondó identitáshoz az, hogy valljuk be, gyakorlatilag eme leírónyelv szintaxisaként került megalkotásra?
Megint a rossz végén
Az XML köszöni szépen
Identitászavarok
Ebből az emberből bugyog fel
$this?