Az egyensúly vizuális és struktúrális bonyolultság között
A guuui.com oldalon találtam rá Henrik Olsen írására, mely azt boncolgatja, hogy helyén való-e azokat a régi beidegződéseket ökölszabályoknak venni, melyek szerint egy menüben 7 +/- 2 elem lehet, vagy hogy a scrollozandó oldalak helyett lapozhatóakra van szükség.
Az általa megkérdőjelezett általánosan alkalmazott elvek azokra a feltételezésre épülnek, melyek szerint az emberi agy egyszerre nem túl sok információ befogadására képes, a felhasználók nem képesek az oldal letöltődéseket megvárni és nem szeretnek scrollozni sem.
Ezen alaptézisek fenntartások nélküli alkamazásának problémáira kutatásokra hivatkozva hívja fel a figyelmet. A menük esetében például azt írja, hogy a menüpontok megjegyzésére nincs szükség, hiszen azok ott vannak előttünk, a 7 +/- 2-es szabályt megalkotója, George Miller viszont a rövid távú memóriára vonatkoztatta. Ugyanakkor a menük többszintesítése növeli a struktúrális bonyolultságot és ezáltal valójában nehezíti a navigációt.
A scrollozás ellen általában az az érv hangzik el, hogy a képernyőn azonnal nem látható tartalmak el vannak rejtve a felhasználók elől. Ha további oldalakra tördeljük az információt, akkor viszont még kényelmetlenebbül használható struktúrát alakítunk ki, miközben az információ továbbra is rejtve marad, és az áttekintés lehetetlenné válik.
Henrik Olsen cikkében az is igazán szimpatikus, hogy anélkül kérdőjelezi meg a beidegződéseket, hogy azok fölött egyértelmű ítéletet mondana. Inkább arra hívja fel a felhasználói felületek tervezőinek figyelmét, hogy ezeket az "ökölszabályokat" át merjék hágni annak érdekében hogy a felhasználó kényelmesebben el tudja érni az őt érdeklő információkat.
A teljes cikk olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint a letöltési idő vagy a termékjegyzékek tervezése. Mindeképpen tanulságos olvasmány.
■ Az általa megkérdőjelezett általánosan alkalmazott elvek azokra a feltételezésre épülnek, melyek szerint az emberi agy egyszerre nem túl sok információ befogadására képes, a felhasználók nem képesek az oldal letöltődéseket megvárni és nem szeretnek scrollozni sem.
Ezen alaptézisek fenntartások nélküli alkamazásának problémáira kutatásokra hivatkozva hívja fel a figyelmet. A menük esetében például azt írja, hogy a menüpontok megjegyzésére nincs szükség, hiszen azok ott vannak előttünk, a 7 +/- 2-es szabályt megalkotója, George Miller viszont a rövid távú memóriára vonatkoztatta. Ugyanakkor a menük többszintesítése növeli a struktúrális bonyolultságot és ezáltal valójában nehezíti a navigációt.
A scrollozás ellen általában az az érv hangzik el, hogy a képernyőn azonnal nem látható tartalmak el vannak rejtve a felhasználók elől. Ha további oldalakra tördeljük az információt, akkor viszont még kényelmetlenebbül használható struktúrát alakítunk ki, miközben az információ továbbra is rejtve marad, és az áttekintés lehetetlenné válik.
Henrik Olsen cikkében az is igazán szimpatikus, hogy anélkül kérdőjelezi meg a beidegződéseket, hogy azok fölött egyértelmű ítéletet mondana. Inkább arra hívja fel a felhasználói felületek tervezőinek figyelmét, hogy ezeket az "ökölszabályokat" át merjék hágni annak érdekében hogy a felhasználó kényelmesebben el tudja érni az őt érdeklő információkat.
A teljes cikk olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint a letöltési idő vagy a termékjegyzékek tervezése. Mindeképpen tanulságos olvasmány.
